Egy nem szokványos módon közelítem meg ezt a kritikát, ugyanis nem egy, hanem három friss megjelenésről lesz szó, három zenekartól. Hogy miért? Azon egyszerű oknál fogva, mert úgy gondolom, hogy ezek a zenekarok vihetik érdemi, eredeti módon előre a modern metált. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindegyik hanganyag tökéletes, sőt. Csupán egy kalap alá veszem őket, mert attól függetlenül is egy irányba mutatnak, hogy egymástól eltérőek, nem műfajban, hanem hangulatban. Akkor tehát három, viszont a megszokottnál kevésbé alapos beszámoló következik. 

Elsőként a svéd Humanity’s Last Breath újabbik effortjáról lesz szó. A Buster Odeholm vezette experimentális formáció már egy jó ideje beleszívta magát a mindennapjaimba. Nem véletlenül, hiszen a különleges gitárhasználat és effektezése rendkívül eredeti, a zene összetett, monumentális és borzasztóan szigorú. Viszont mindig úgy éreztem, hogy ez abszolút csak egy szűk rétegnek szól, hiszen ez a fajta zene nagyon tömény és nehezen emészthető. Az új megjelenés, Välde kicsit kilép a rétegzene fogalmából és kitárja kapuit több ember számára. A korong közérthetőbb az eddigieknél; a számstruktúrák nem mindig az agyafúrtságra mennek, hanem történetet mesélnek, gyakran már-már „slágeres” módon tiszta énekekkel, lírikus zenei betétekkel. A ritmikai komplexitás, sötétség és ólomsúlyság ettől függetlenül közel sem tűnt el, csak megtalálta a közérthetőséggel az összhangot. Ha ez a tendencia folytatódik a jövőben, könnyedén kimászhatnak az underground berkeiből szélesebb nyilvánosság elé. Hibátlan album. 10/10

Második felvonásként az új Brand of Sacrifice albumról írok. Az utóbbi időkben egyre inkább felfigyeltek a kanadai csapatra. Az anime koncepciójú formáció új színt és vadságot vitt a színtérbe a 2019-es albumukkal, így epekedve vártam mi lesz következőnek. Az első három single zseni volt. Itt is a közérthetőség a kulcsszó, hiszen elődjéhez képest ezek a nóták dallamosak és pattogósak, abszolút koncertekre írt bulizós tételek. Mindemellett kompaktul megírtak és nem felejtenek el brutálisak sem maradni. Egészében az album sajnos csalódás. Az első három single messze viszi a pálmát, a többi sajnos sótlan. Az irány jó és ígéretes, reméljük, hogy a tendencia marad, mert akkor még nagyon sokra vihetik. 10/5

Végül, de nem utolsó sorban a Dusk of Anguish címre keresztelt EP-ről lesz szó, melyet a holland-szlovák Distant hozott el nekünk. A zenekar különlegessége, hogy egy saját világot és történetet kreáltak zenéjük köré, így ez az EP folytatása annak. Elődjét, a Dawn of Corruption-t rengeteget hallgattam, így hát nem győztem várni a folytatást. A két single olyan mértékben beteg és súlyos, hogy majd magam alá csináltam. A közérthetőséget itt abszolút elfelejthetjük. Ez rétegzene. Viszont akiknek szól, azoknak ez egy kivételesen minőségi hallgatnivaló. Szimpatikus, hogy átálltak az EP formátumra. Full length albumnak túl sok ez a fajta zene, így az ember nem fárad el a végére, hanem figyelemmel végig tudja kísérni. Az egészre ténylegesen a beteg szó illik. A vérfagyasztó hörgések, a kés-szerűen szúró effektek és a zaklatott ritmikák és tempóváltások garantált borzongást biztosítanak a nagyérdemű számára. Nagyon várom a folytatást! 10/8 

Írta: Makovecz Dániel