Ezúttal talán nem kritikaként, hanem figyelemfelhívásként kellene erre az írásra tekinteni. Írásom alanya a Bound In Fear márciusi EP-je, az Eternal. Ezt a szót gyakran halljuk és látjuk a fémzene világában, itt azonban jóval nagyobb súlya van, mint azt elsőre gondolnánk. Az anyag zeneileg és hangzásilag nagyon rendben van.

Megkapunk mindent, mint egy downtempo/deathcore zenekartól elvárhatunk, és még többet is, köszönhetően a kísérteties clean-gitár betéteknek, amelyekből erős Vildhjarta-inspirációkat véltem felfedezni. Ez egy fontos eleme a korongnak, ugyanis így nem teljesen műfaj-tipikus hanganyagot kapunk, hanem valami kicsit túlvilágit, köddel és esővel beborítottat. No de akkor ez most miért nem kritika? Az Eternal olyan témákat feszeget, amiről nem hogy a metálvilág, de az egész világ nem beszél eleget; a családon belüli bántalmazás és erőszak.

Vérfagyasztó és könnyfacsaró kisfilmet kapott az EP utolsó előtti tétele ezzel kapcsolatban, az Everblack. Különösen nagyot hatott, amikor olvastam, hogy az elszenvedő maga a zenekar énekese, Ben Mason. Senkivel sem szabadna, hogy ilyesmi megtörténjen. Rengeteg áldozat hallgat az őket ért sérelmekről, ami természetesen érthető, hiszen óriási elszántság és bátorság kellhet ilyesminek a felvállalására. Óriási respekt az énekesnek, hogy ezt megtette. Nem csak az nagy szó, hogy a nyilvánosság elé tárta, hanem az is, hogy ezzel inspirálhat másokat is ugyanerre. Hiszen ha beszélünk sérelmeinkről, már egy lépéssel a gyógyulás felé vettük az irányt. Visszatérve az Eternal szóra; az emlék örök. A fájdalom örök. Az ilyesfajta sebek sírig maradnak az emberrel, legfeljebb megtanulunk velük együtt élni, megfelelő módon kezelni. Ezen utóbbihoz tartozik jelen esetben Ben Mason és a Bound In Fear zenekar, akik egyszerre  zenén keresztül  hívják fel a figyelmet és dolgoz fel személyes traumát. Éppen ezért nem szeretném pontozni ezt az anyagot, mert itt a mondanivaló értékesebb, mint a zenei tartalom. Az ilyes fajta dolgokat pedig nem lehet számokkal értékelni, hanem elgondolkodunk rajta.  Bár jómagam ilyesmit nem éltem át, más fájdalmas dolgokat viszont igen. Ez az EP és különösen az Everblack a videóval együtt, tartalmától függetlenül borzasztóan inspirált abban, hogy ne féljünk magunkban tartani fájdalmainkat, hanem beszéljünk róluk, vállaljuk fel, találjuk meg a módját annak, mit is kezdhetünk velünk. Ragyogó példája a zenén keresztüli önkifejezésnek ez a dalcsokor, és ezt a srácok gyönyörűen kivitelezték. Szép volt, Ben! Szép volt, Bound In Fear!

 Írta: Makovecz Dániel