Több mint tíz év kihagyás után ismét lehetősége volt egy kiadós fejrázásra a magyar közönségnek, ugyanis a Lamb of God újra meghódította hazánkat, egy nem is akármilyen kísérettel karöltve. Jelen beszámoló írójának ez volt az első élménye Randy Blythe-ék csapatának koncertjéről, és emiatt hatalmas elvárásokkal viszonyultam a produkciójukhoz. Mindemellett megemlítendő, hogy a kísérő zenekarok sem hagytak kívánnivalót maguk után.Azt hiszem leírhatom, hogy a Barba Negra az évek alatt kiváló felhozatallal szolgált a metal kedvelőinek, és különösen ezen a nyáron jobbnál jobb bulikat rendeztek meg nekünk, viszont ezen az estén zömmel a személyes kedvenceim kaptak helyet egy csomagban. A Slipknot szó szerinti gyermek bandája, a Vended nyitotta a sort, amire sajnos nem nagyon volt lehetőség bejutni a sátorba a tömeg miatt. Számomra meglepően nagy érdeklődés fogadta őket, úgyhogy a pult meglátogatása után a szabadtéri nagyszínpad felé vezetett az irány, ahol a Kreator műsorát vártuk.

Volt szerencsém egy éve pont ugyanekkor és ugyanitt megtapasztalni Mille Petrozza-ék thrash darálását, és már akkor nagyon meggyőző volt ez a nagy múltú germán gépezet. A tavalyi koncerthez képest viszont helyet kaptak most a frissen megjelent Hate Über Alles lemez dalai is, amiről a címadó szám különösen kiemelkedett nekem. Plusz show-elemek is színesítették a zúzdát, volt itt díszlet, statiszták, konfetti, füstgép, minden ami kell. Korrektül megszólaltak a hangszerek is, és a lemezeik hatalmas sorából minden korszakba betekintést nyerhettünk. Az újabb időszakukból az egyik kedvenc számom, a Phantom Antichrist is nagy örömömre megszólalt, és micsoda metal-himnusz státuszt tölt be a mai napig!

Ezután egy sötétebb szegletébe merülhettünk el a fémzene világában, hála az amerikai Blood Incantation UFO-death metaljának. A számukra áttörést jelentő Hidden History of the Human Race lemezükkel ismertem meg csapatukat, ami instant rajongással töltött el. 2019-ben jelent meg, de olyan, mintha csak az aranykort jelentő 90-es évek szülöttje lenne, egy igazi gyöngyszem. Az ambient sem áll messze tőlük (Timewave Zero legutóbbi anyaguk), és ez az intrón is hallatszódott. A buli első hangjától kezdve viszont egyből kirajzolódott az, hogy mit is fogunk kapni az arcunkba. Egy feketelyukból kirobbanó kvazárhoz volt hasonlítható a banda teljesítménye, dobhártya szaggató hangerővel a korrekt megszólalással együtt. A kb. 30 perces szett számomra rövidnek tűnt, kíváncsian várom az önálló koncertjüket itthon, érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben!

Már a kapunyitásnál érezni lehetett egy kisebb zsongást a groove metal eszmeiségében, amikor a bejárat előtt megjelentek a robogó Harley Davidson motorok, érezni lehetett, hogy mi is a lényeg ezen a napon. Kijelenthető, hogy a közönség nagy része a Lamb of God koncertjére volt a leginkább kíváncsi, ez meg is látszódott a pultoknál kialakult tekergő sorokban. Szerencsére sikerült a dühöngő mögött pár méterre található helyet találnunk. A setlist számonkénti elemzésébe felesleges lenne belemerülni, de pár kiemelkedő dalra ki fogok térni alább. Az összkép meglepő bizonyosságot adott arról, hogy ez a lassan 30 éves zenekar még mindig megérdemelten foglal helyet a nagyobb nevek között. A metalcore műfajra is nagy hatást gyakorolt 2000-es évek eleji számok még most is frissnek és modernnek hatottak, az újabb lemezeikről elhangzott dalok pedig tökéletesen összefoglalták mindazt, amiről ez a banda szól. 

A kiemelkedő számok sorát a Memento Mori intette be nyitásként, ami az egyik személyes kedvencem is egyben. Megmutatták, hogy ennyi idő után is képesek egy kiváló koncert számot összerakni, és a kritikus hangok ellen szólva innentől kezdve nem is foglalkoztam vele, hogy most Chris Adler helyett Art Cruz dobol, kiváló munkát végzett egész este. 

Az elmaradhatatlan klasszikusok sem tűntek el a műsorról (Ruin, Walk With Me in Hell, Now You’ve Got Something to Die For, stb.), aminek gitárosként különösen örültem. A Mark Morton – Willie Adler riffmester páros tinikorom meghatározó témáit szolgáltatta élőben kifogástalan minőségben, melyet John Campbell basszus részei beton biztosan megalapoztak.  A mikrofon mögött pedig Randy Blythe még mindig az egyik legegyedibb frontember a színtéren, kisugárzása és energiája mindenkit magával ragadott. 

Pár csemege is helyett kapott, a Contractor-nak például különösen örültem, nagyon beleillett egy gyorsabb darálás a műsor felénél. Emellett megszólalt egy friss szám is, az Omens, így élőben hatalmasat robbant. Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy az új lemezük igencsak várós lesz!

A koncert zárásaként szolgáló Laid to Rest – Redneck páros pedig feltette a pontot az i-re. Itt olyan energiák mozdultak meg már a közönségben, amit kevés alkalommal lehet látni. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy hömpölygött az embertömeg, és ezt én élvezettel figyeltem. Összességében egy kiváló bulit kapott az, aki megnézte őket egy másnapi nyakfájás kíséretében.

Kicsit fáradtan, de ugyanúgy lelkesen tántorogtunk be a Cattle Decapitation mészárszékéhez. Látszódott, hogy ez a progos-vegetáriánus-grindcore már kevesebb embert érdekel, de azért háromnegyedig megtelt a sátor. A műsor zömét a legutóbbi Death Atlas lemez tette ki, amit nem bántam, mert kiváló megjelenés volt. A szinte már komikusnak mondható Travis Ryan vokáljai nem kímélte a fülünket, az acsarkodások mellett a borotvaéles visítások késként vágták mindenki lelkét. A hangszeres gárda teljesítménye profizmusról adott tanúbizonyságot, le a kalappal mindegyik előtt, viszont kiemelkedett a dobos David McGraw, aki géppuskaként szolgáltatta a gyors tizenhatodokat kézben és lábban is, tényleg emberfeletti teljesítményt nyújtott. Egy negatívuma volt az egésznek, hogy indokolatlanul hangosnak érződött már a keverés, lehet szabadtéren jobban ütött volna ez a koncert.

Összefoglalva tehát ez a minifesztnek mondható esemény rengeteg színes zenei élményt nyújthatott mindazoknak, akik ellátogattak a Barba Negrába. Jobbnál jobb zenekarok biztosították hallójárataink igénybevételét, és ezt az estét szerintem évek múlva is említeni fogjuk, legfőképp a Lamb of God miatt, de egyik buli sem okozott csalódást.

Írta: Lipovetz Péter