Még soha nem telt el 5 év két Lamb of God lemez között, és ez valószínűleg nem ok nélkül történt. Azt, hogy valami nem volt rendben ennek a csapatnak a háza táján, semmi sem bizonyítja jobban, mint az egyik alapító tag, Chris Adler távozása a zenekarból. Nem is kell bemutatni, mekkora űrt hagyott maga után egyedi és erőteljes dobjátékával, viszont sikerült betöltetni ezt a helyet Arturo ’’Art’’ Cruz személyében, aki a Winds of Plauge formációból lehet ismerős.
Szóval ez az 5 év állt rendelkezésre ahhoz, hogy újult erővel térjen vissza ez a legendás banda egy, a nevével fémjelzett lemezzel, és döngöljön minket a földbe így nyolcadjára is. Teljesen függetlenül álltam neki a korong hallgatásának előző munkáiknak a fényében, mivel egyrészt ennyi idő alatt szép lassan egyszerűen eltűntek a lejátszómból, másrészt sokkal inkább az aktuális produkcióra szerettem volna reagálni, nem pedig összehasonlítani az összes, klasszikussá vált lemezeikkel.
Jó pár átpörgetés után kettős érzetű gondolatok születtek meg a fejemben a lemez egészét tekintve. A lemezt nyitó Memento Mori számomra egy instant klasszikussá vált már az első hallgatásnál, eszméletlenül eltalálták ezt a monumentális nyitány hangulatot számomra. Ezután viszont következtek a már említett kétes érzések. A már előzetesen publikált Checkmate nem volt rossz próbálkozás, de sajnos nekem nem kifejezetten nyerte el a tetszésemet már a megjelenés előtt sem. Ezután számomra érdekes módon kissé leült a lemez (természetesen akadnak csodás pillanatok, pl.: a Gears refrénje, a New Colossal Hate és a Ressurection Man riffjei, stb.), de az tagadhatatlan, hogy egy nagyon kiforrott produkciót hallhat az ember. A Mike Morton és Willie Adler alkotta gitáros szekciót még mindig az egyik legkreatívabbnak tartom a színtéren, az egész alapját megadó John Campbell basszeros poszton és a már említett Arturo ’’Art’’ Cruz a doboknál kiváló munkát végeznek (szerintem az ütőszekció kérdését nagyon jól oldotta meg Cruz, a lehető legjobb megoldás volt Chris Adler megüresedett helyére) . Randy Blythe énekest pedig valószínűleg senkinek sem kell bemutatnom, még mindig az egyik legegyedibb és legerőteljesebb énekhanggal rendelkezik, ő is produkálta a már megszokott minőséget, ami konstansan megfigyelhető és hallható karrierjét végigkísérve.
Számomra viszont külön kiemelendő a korong második felén található két vendégszereplős nóta, melyek a Poison Dream (Jamey Jasta-val - Hatebreed) és a Routes (Chuck Billy-vel - Testament) neveket viseli. A lehető legjobb pillanatban érkezik egymás után ez a két bombasztikus élményt nyújtó szám, mivel a 6. trackre sajnos kicsit monotonná vált a lemez, viszont ekkor rendesen felkaptam a fejem és lelkesen tudtam újra hallgatni az Isten Bárányát. A riffek, a dobtémák és a vokálok egy nagyon erős egyveleget alkotnak itt, számomra itt érte el az anyag a csúcspontját (kicsit értetlen is vagyok, hogy miért nem tudtak ilyen kaliberű nótákat összerakni erre a korongra). Ezután a két utolsó tétel, a Bloodshot Eyes és az On the Hook remek zárást biztosítanak, kellően rárakják a pontot az „i”-re.
Összességét tekintve a Lamb of God egy nagyon profin kivitelezett alkotás lett, mely magasan kiemelkedik az átlagból, viszont a saját mércéjüket tekintve nem történt fejlődés, a jól bevált receptek összerakása alakítja meg ezt a groove/metalcore masszát, mely ezen a lemezen is hallható. 5 év telt el, és ez a zenekar szinte ugyanazt teszi, mint kb. 20 éve folyamatosan (kisebb kitekintésekkel persze), viszont ez talán nem is baj, ahogy az se, ha megpróbálkozol ezzel a koronggal.
Írta: Lipovetz Péter
