Ezúttal talán nem kritikaként, hanem figyelemfelhívásként kellene erre az írásra tekinteni. Írásom alanya a Bound In Fear márciusi EP-je, az Eternal. Ezt a szót gyakran halljuk és látjuk a fémzene világában, itt azonban jóval nagyobb súlya van, mint azt elsőre gondolnánk. Az anyag zeneileg és hangzásilag nagyon rendben van.

Megkapunk mindent, mint egy downtempo/deathcore zenekartól elvárhatunk, és még többet is, köszönhetően a kísérteties clean-gitár betéteknek, amelyekből erős Vildhjarta-inspirációkat véltem felfedezni. Ez egy fontos eleme a korongnak, ugyanis így nem teljesen műfaj-tipikus hanganyagot kapunk, hanem valami kicsit túlvilágit, köddel és esővel beborítottat. No de akkor ez most miért nem kritika? Az Eternal olyan témákat feszeget, amiről nem hogy a metálvilág, de az egész világ nem beszél eleget; a családon belüli bántalmazás és erőszak.

Vérfagyasztó és könnyfacsaró kisfilmet kapott az EP utolsó előtti tétele ezzel kapcsolatban, az Everblack. Különösen nagyot hatott, amikor olvastam, hogy az elszenvedő maga a zenekar énekese, Ben Mason. Senkivel sem szabadna, hogy ilyesmi megtörténjen. Rengeteg áldozat hallgat az őket ért sérelmekről, ami természetesen érthető, hiszen óriási elszántság és bátorság kellhet ilyesminek a felvállalására. Óriási respekt az énekesnek, hogy ezt megtette. Nem csak az nagy szó, hogy a nyilvánosság elé tárta, hanem az is, hogy ezzel inspirálhat másokat is ugyanerre. Hiszen ha beszélünk sérelmeinkről, már egy lépéssel a gyógyulás felé vettük az irányt. Visszatérve az Eternal szóra; az emlék örök. A fájdalom örök. Az ilyesfajta sebek sírig maradnak az emberrel, legfeljebb megtanulunk velük együtt élni, megfelelő módon kezelni. Ezen utóbbihoz tartozik jelen esetben Ben Mason és a Bound In Fear zenekar, akik egyszerre  zenén keresztül  hívják fel a figyelmet és dolgoz fel személyes traumát. Éppen ezért nem szeretném pontozni ezt az anyagot, mert itt a mondanivaló értékesebb, mint a zenei tartalom. Az ilyes fajta dolgokat pedig nem lehet számokkal értékelni, hanem elgondolkodunk rajta.  Bár jómagam ilyesmit nem éltem át, más fájdalmas dolgokat viszont igen. Ez az EP és különösen az Everblack a videóval együtt, tartalmától függetlenül borzasztóan inspirált abban, hogy ne féljünk magunkban tartani fájdalmainkat, hanem beszéljünk róluk, vállaljuk fel, találjuk meg a módját annak, mit is kezdhetünk velünk. Ragyogó példája a zenén keresztüli önkifejezésnek ez a dalcsokor, és ezt a srácok gyönyörűen kivitelezték. Szép volt, Ben! Szép volt, Bound In Fear!

 Írta: Makovecz Dániel

Egy nem szokványos módon közelítem meg ezt a kritikát, ugyanis nem egy, hanem három friss megjelenésről lesz szó, három zenekartól. Hogy miért? Azon egyszerű oknál fogva, mert úgy gondolom, hogy ezek a zenekarok vihetik érdemi, eredeti módon előre a modern metált. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindegyik hanganyag tökéletes, sőt. Csupán egy kalap alá veszem őket, mert attól függetlenül is egy irányba mutatnak, hogy egymástól eltérőek, nem műfajban, hanem hangulatban. Akkor tehát három, viszont a megszokottnál kevésbé alapos beszámoló következik. 

Elsőként a svéd Humanity’s Last Breath újabbik effortjáról lesz szó. A Buster Odeholm vezette experimentális formáció már egy jó ideje beleszívta magát a mindennapjaimba. Nem véletlenül, hiszen a különleges gitárhasználat és effektezése rendkívül eredeti, a zene összetett, monumentális és borzasztóan szigorú. Viszont mindig úgy éreztem, hogy ez abszolút csak egy szűk rétegnek szól, hiszen ez a fajta zene nagyon tömény és nehezen emészthető. Az új megjelenés, Välde kicsit kilép a rétegzene fogalmából és kitárja kapuit több ember számára. A korong közérthetőbb az eddigieknél; a számstruktúrák nem mindig az agyafúrtságra mennek, hanem történetet mesélnek, gyakran már-már „slágeres” módon tiszta énekekkel, lírikus zenei betétekkel. A ritmikai komplexitás, sötétség és ólomsúlyság ettől függetlenül közel sem tűnt el, csak megtalálta a közérthetőséggel az összhangot. Ha ez a tendencia folytatódik a jövőben, könnyedén kimászhatnak az underground berkeiből szélesebb nyilvánosság elé. Hibátlan album. 10/10

Második felvonásként az új Brand of Sacrifice albumról írok. Az utóbbi időkben egyre inkább felfigyeltek a kanadai csapatra. Az anime koncepciójú formáció új színt és vadságot vitt a színtérbe a 2019-es albumukkal, így epekedve vártam mi lesz következőnek. Az első három single zseni volt. Itt is a közérthetőség a kulcsszó, hiszen elődjéhez képest ezek a nóták dallamosak és pattogósak, abszolút koncertekre írt bulizós tételek. Mindemellett kompaktul megírtak és nem felejtenek el brutálisak sem maradni. Egészében az album sajnos csalódás. Az első három single messze viszi a pálmát, a többi sajnos sótlan. Az irány jó és ígéretes, reméljük, hogy a tendencia marad, mert akkor még nagyon sokra vihetik. 10/5

Végül, de nem utolsó sorban a Dusk of Anguish címre keresztelt EP-ről lesz szó, melyet a holland-szlovák Distant hozott el nekünk. A zenekar különlegessége, hogy egy saját világot és történetet kreáltak zenéjük köré, így ez az EP folytatása annak. Elődjét, a Dawn of Corruption-t rengeteget hallgattam, így hát nem győztem várni a folytatást. A két single olyan mértékben beteg és súlyos, hogy majd magam alá csináltam. A közérthetőséget itt abszolút elfelejthetjük. Ez rétegzene. Viszont akiknek szól, azoknak ez egy kivételesen minőségi hallgatnivaló. Szimpatikus, hogy átálltak az EP formátumra. Full length albumnak túl sok ez a fajta zene, így az ember nem fárad el a végére, hanem figyelemmel végig tudja kísérni. Az egészre ténylegesen a beteg szó illik. A vérfagyasztó hörgések, a kés-szerűen szúró effektek és a zaklatott ritmikák és tempóváltások garantált borzongást biztosítanak a nagyérdemű számára. Nagyon várom a folytatást! 10/8 

Írta: Makovecz Dániel

2021. július 15-17-ig kerül megrendezésre az I. Hegyalja Rocktábor nevű rendezvény, a Tokaj-Rakamazi Tiszavirág kempingben. A szervezők fő célja a Tokajban többször megrendezett különféle rocktáborok felélesztése, a családias légkör megteremtése, valóban rockzenére építve. Előtérbe kívánják hozni a korai Hegyalja Fesztiválok régi szokását, mely szerint eddig ismeretlen vagy feltörekvő bandákat szeretnének promotálni olyan formában, hogy ők alkotják a műsor gerincét. A punktól a metálig mindenféle zenekar előfordul a műsorban, így mindenki megtalálja majd a kedvére valót. Az underground bandák mellett ismertebb zenekarok is képviseltetik magukat, a plakáton az összes fellépő megtalálható, közülük kiemelve a Moby Dick, a Fatal Error és a Macskanadrág zenekarokat. Napközben számtalan program várja a táborozókat, lesznek vízi programok, beszélgetések különböző meghívott vendégekkel, zenészekkel, közönségtalálkozók, kézműves foglalkozások. A korábbi években megszervezett egy estés koncertekből levont tapasztalatok alapján ha a járványhelyzet úgy engedi, egy igen ütős hétvégére számíthatnak az ide látogatók! Találkozunk Tokajban, vár titeket a Hegyalja RT.

Tiszavirág kemping és vendégház

Hegyalja Rock Tábor facebook oldala

Az esemény facebook oldala

Az utóbbi napokban egyre gyakrabban jött velem szembe a facebookon a #szeresdazenet hashtag/kampány, így úgy gondoltam, hogy utánajárok annak, hogy pontosan mi is ez. Két koncertet is láttam meghirdetve ennek keretein belül, és ez csak mégjobban felkeltette az érdeklődésemet, így kifaggattam Schrotit erről a kampányról, hiszen ő osztotta meg a legtöbb tartalmat ezzel a hashtaggel.

Honnan és kitől jött a #szeresdazenet kampány ötlete?

Az én agyamból pattant ki a gondolat, amikor megláttam a FB üzenetét felém, miszerint mostantól lehet fizetős online eseményeket is szervezni rajta. Ezt remekül lehetne használni arra, hogy zenekarok plusz bevételhez jussanak.

Mit takar pontosan ez a kampány?

Az emberek nem feltétlenül szembesülnek azzal, hogy a zenészeknek milyen az élete. Hogy mennyi energiát teszünk bele egy olyan koncertbe is akár, amin 4 ember néz minket, azért mert a szervező nem tett semmi marketinget az eseménybe, vagy mert a rossz idő miatt így alakult... Ilyenkor a legtöbbször az előadókon csattan az ostor.

Sokan azt feltételezik, hogy a zenészek rengeteget keresnek, különben miért csinálnák? :D Segítek: Mert ők azok az emberek, akik az álmaiknak élnek. Szeretnék azt csinálni, amit szeretnek csinálni, és már elindultak az ezt megvalósító úton. Mégis rengeteg kisiklott zenei pályát, és összetört zenésztársat, kollegát láttam kétségbeesetten haknizni járni, hogy legyen miből hazavinni a családnak. Ezáltal ördögi körbe kerültek, és teljesen beszürkültek, belefásultak ebbe.

Itt persze hozzá kell tenni azt, hogy lehet valamit jól, és lehet valamit rosszul csinálni. A zenészek közül is sokan rosszul csinálják, mert nincs erre vonatkozó oktatás, iskola, ami rávilágítana a buktatókra, és megmutatná a hasznos tippeket, trükköket.
Illetve lehet, hogy van, de:
A zenészek közül sokan önfejűek, sokan egyedül akarják megmutatni a világnak, hogy hogy is kell ezt csinálni, ezáltal a maguk kárán tanulják meg a szakma mibenlétét. De fontos, hogy így is el lehet érni elképesztő szinteket, zenei magasságokat, amit maximum csak a fiók, vagy egy kevés ember lát/hall. 

A kampány lényege azon zenészek életének, tevékenységeinek bemutatása, akik gondolkodásmódjukkal, előadásmódjukkal, zenéjükkel/szövegeikkel értékes üzenetet közvetítenek. Ezáltal felhívni a figyelmet a magyar zeneipar elkeserítő helyzetére. Továbbá azt a gondolkodásmódot elmélyíteni az emberekben, hogy a tényleg tehetséges, és profi hozzáállású szórakoztató szolgáltatók megérdemlik a korrekt honoráriumot.

A kampány keretein belüli két koncert mellett lehet számítani még ilyen jellegű támogató eseményre?

A #szeresdazenet kapmányt nem csak múló szeszélynek szánom. Tervezem a jövőben sok zenekar, zenész meghívását a Schrotify Streaming Studioba, ahol a koncertjük/zenei előadásuk mellett beszélgetünk, storyzgatunk... A jövőben tervezem élő koncertek közvetítését is, amivel az élő koncert mellett az online bevétel plusz bevételi forrás lehetne a zenekaroknak. Ezzel nyilván nem az a cél, hogy az élő koncertre ne menjenek el az emberek. Rengeteg olyan van, aki nem is akar elmenni élő koncertre. Akkor se, ha lehet. Vagy nem TUD elmenni közösségi terekbe, de igényli az élő előadást. Tömegiszonya van, pánikbeteg, mozgássérült, vagy csak egyszerűen fotelrocker... :) Nekik szól az online koncert.

Hogy fogadta a közönség a „belépős” online koncert ötletét? Mik az eddigi visszajelzések?

Egyelőre meglepően jól. Aki ellenérzésekkel volt ezzel szemben, az is úgy írt kritikát, hogy az építő jellegű volt. Úgy érzem, hogy az emberek nyitottak erre a dologra, és ez nagy boldogság. :) Persze van, aki az élő koncert mellett teszi le a voksot, ezzel semmi baj nincs. Mint zenész, én is azt szeretem nyilván a legjobban. De mind a kettőnek vannak előnyei, hátrányai.

Tehát összefoglalva a kampány azt mondja, hogy MENJ ÉLŐ KONCERTRE, ha tudsz! De ha nem tudsz, vagy nem akarsz, akkor itt ez a lehetőség neked, amivel ugyanúgy tudod támogatni a kedvenc zenekarodat.

Helyileg hol lesz megtartva a Continoom, illetve a Stula Rock koncertje?

A Schrotify Streaming Studioban lesz. :D Ez az én saját kis studióm, amit már 2011 óta bérlek. Hétköznap itt dolgozom a legtöbbet, és minden zenei, és videós, és filmes utómunkát itt végzek. Most, hogy ez a kampányötlet jött, picit átalakítottam, hogy erre a funkcióra is jól lehessen használni.

Van még valami, amit hozzá szeretnél adni a témához?

Ha valakinek tetszik a kampány, és az, amit közvetít, használja a #szeresdazenet FB keretet, ezzel kifejezve, hogy támogatja a kezdeményezést.

Köszönöm szépen az interjút. :)

www.facebook.com/schrotify

A kampány keretén belül már két koncert biztosan lesz, alább megtalálhatjátok a linkeket (katt a nevekre):

Continoom

Stula Rock

Készítő: Tóth Zsófia

Az idei évvel ismét relevánssá kezdett válni az indusztriális metál nagyágyúja, a Fear Factory. A zenekar körüli pereskedések véget értek, a jogokat a gitáros-dalszerző-alapítótag Dino Cazares tudhatja magának. Ebből következett a szomorú hír, miszerint Burton C Bell énekes távozott, mondván annyira megviselte a pereskedés és a sok feszültség, hogy nem tudná a régi lelkesedéssel folytatni. Attól eltekintve, hogy hangja páratlan, ha pozitívak akarunk lenni, talán nem fog rosszat tenni egy friss hang, ugyanis Burton hangszálai a technika nélküli használat miatt rettenetesen elfáradtak, ami leginkább élőben mutatkozott meg. Jó hír viszont, hogy készül a 2015-ös Genexus utódja, melyen még őt fogjuk hallani. A felgyülemlett hírek és események következtében úgy gondoltam, hogy visszatekintek az idén 10 éves hanganyagukra; ez a Mechanize.

Visszamenve az időben a leginkább közkedvelt és klasszikus első három albumuk után a többségnek csalódást okozott a 2001-es Digimortal, leszámítva olyan slágereket, mint a Linchpin, vagy a What will become. Ezután vegyes érzeteket váltott ki a Cazares nélküli Archetype, majd visszatértével, csupán egy évre rá kiadták karrierjük legkísérletezőbb és sokak szerint legrosszabb albumukat, a Transgressiont. Ezek után indokolttá vált, hogy kimaradjon fél évtized a következő albumig, cikkem áldozatáig; megszületett 2010-ben a Mechanize.

Mondanom sem kell, hogy a címadó tétellel nyitó korong az egyik legbrutálisabb nyitás a csapattól. Ami azonnal feltűnt, hogy a hangzás eszméletlenül brutális. A gitárhangzás fémes és mocskos, a lábdob gépfegyvereket meghazudtolóan ropog és minderre rá az elképesztő teljesítményű ének teszi ki a legjobb hangzású Fear Factory albumot. Hajmeresztő, már-már death metálos pusztítást nyújt kísérteties felvezetéssel a Christploitation. Gyönyörű és túlvilági énekekkel örvendeztetje hallójáratainkat Burton a Fear Campaign és Industrial Discipline tételekben, illetve a Powershifterben is, amely magávalragadó és brutális groovejával végleges részévé vált a Fear Factory setlisteknek az évek során. Az album lecsengése is zseniális, a tudatosan repetitív és gépiesen meditatív Metallic Division és Final Exit páros méltó levezetése az azt megelőző pusztításnak.

Remekül öregedett 10 évet a Mechanize, a közvélemény változatlanul az egyik legjobb teljesítményüknek tartja és ezalól jómagam sem vagyok kivétel. A Mechanize olyan, mint egy jó bor; minden évvel egyre jobb.

9/10

Írta: Makovecz Dániel

Az új Finntroll kapcsán megfogalmazódott bennem valami.

Írta: Makovecz Dániel

Értékelésem: 10/7.5

FINNTROLL - Vredesvävd

01. Väktaren (The Guardian)
02. Att Döda Med En Sten (To Kill with a Stone)
03. Ormfolk (Snake People / Folk)
04. Gränars Väg (Spruce's Road)
05. Forsen (The Stream)
06. Vid Häxans Härd (At the Witch's Curing)
07. Myren (The Mire)
08. Stjärnornas Mjöd (The Stars Mead)
09. Mask (Worm)
10. Ylarenn (The Howler)

Idén szeptember 12-én rendezték meg a DürerKertben a X. Tattoo The Sun Fesztivált, mely gyógyír volt koncertelvonási tünetekben szenvedő lelkünknek. Nem sokkal kapunyitás után érkeztünk, és elégedetten tapasztaltuk, hogy már szép számmal ücsörögtek emberek a kertben.

Fél 7-kor kezdte meg az este programjait a Beerzebub, mely kellemes csalódást okozott. Alapból nem vagyunk a rapmetal rajongói, de igazán jól esett az együttes zúzdája, nagyon jól bemelegítette a hangulatot a további programokhoz, a koncert végére már lelkesen bólogattunk mi is.

Az ő programjukat követte az az együttes, akik számunkra az est fénypontját jelentette: a DivideD. Nyáron jelent meg legújabb albumuk a Behind Your Neon Eyes, ezt a lemezt mutatták be nekünk az este. Igen, ilyen egy igazán jó lemezbemutató koncert: két számot leszámítva kizárólag az új korongról játszottak. A banda érezhetően két részre osztotta a műsort, az első 4 szám irdatlan nagy zúzda volt, mely a [Futurenation]-nel robbant be és a Teknoskeptic-kel tette fel az I-re a pontot. Csak a Follow You alatt juthattunk némi levegőhöz, majd a koncert második felében részt vettünk egy utazáson téren és időn át, hogy végül a ’80-as évek űrkocsmájának táncparkettjén kössünk ki, és folytatódjon a buli. Nem csak a népes közönség, de a zenészek is láthatóan jól érezték magukat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szinte állandó poénkodás a színpadon, Brother Belmont vigyorgása és v0id hiperaktivitása, aki erre a koncertre külön ünneplőbe öltözött. A The Last Starfighter alatt egy vendégénekessel kiegészülve fokozták a hangulatot. Végül a modolusos Wormhole-lal zárták a koncertet.

Setlist: [Futurenation] / Roll Out / Space Samurai / Teknoskeptic / Follow You / Ends of Earth / Beam Me Up / Meteorite / The Last Starfighter / Don’t Turn Away / Wormhole

A Cadaveres hozta a formáját pörgős számokkal, zúzós dallamokkal. A zenészeken jól érződött, hogy az évek alatt összekovácsolódtak. A basszusgitáros folyamatosan hergelte a közönséget, így fokozva a hangulatot. A zenészek alig álltak meg kis időre, végig mozogtak, bejárták az egész színpadot és élvezték a zenélést. Remek koncertet adtak.

A Watch My Dyingtól megszokott pörgős, zúzda volt, durván mélyre hangolt nyolchúros gitárokkal. A színpadon táncosok színesítették a koncertet.

Frisslevegőre vágyván kimentünk a kertbe, ahol örömmel tapasztaltuk, hogy nem csak a nagyteremben voltak sokan, hanem a meghitt kerthelyiségben is. Kis pihenés után lecsaptunk v0idra, alias „BigCa$h”-re, és kifaggattuk a DivideD ügyes-bajos dolgairól (az exkluzív interjú később elérhető lesz).

Az indulás előtti utolsó perceket is kiélveztük a DürerKert meghitt falai között, gyönyörű, szép emlékeket idéztünk fel, és azért reméljük, nem kell végleg búcsúznunk a helytől.

 X.Tattoo The Sun Fesztivál: 10/10

Írta: Tóth Zsófia, Takács János

Kevés hangzó anyag idéz fel olyan hangulatokat számomra, melyek egy festmény alapos szemügyre vétele miatt keletkeztek bennem, és egy állandó reflexként visszatér akkor, ha valami hasonló érzéseket kiváltó ingerforrás áldozatává válok. A Primitive Man legújabb terméséről viszont egyértelműen Salvador Dali: A háború arca c. festménye ugrott be. Ahogy az ember saját fajának, valamint öntudatának legsötétebb és legvisszataszítóbb valójával szembesül, egyre jobban megvalósul a lelkünk legmélyebb bugyraiba történő végtelenített elmerülés. Akárhányszor rátekintek eme műalkotásra, a folyamatos süllyedést érzem, melyből nem tudok felszabadulni, és talán emiatt már nem is akarok.
Az Immersion címre keresztelt korong pontosan ezt a hangulatot tálalja elénk. A lemez megjelenése előtt már megosztott számok igencsak felcsillantották a szememet, hiszen végre úgy éreztem, megvan a megfelelő zenei aláfestés ehhez a kivételesen is borzalmas évtized-nyitó esztendőhöz. Gyakorlatilag felesleges részekre bontani ezt a korongot, egy nagy összefüggő alkotásról van szó, melynek egésze egy nagy hömpölygő, alvadt véres gombócként viselkedik, mely sárból és tömény fekáliából lett gyúrva azzal a célzattal, hogy a nyelőcsövünkön lassan és kellemetlenül leereszkedve elérje és megfertőzze lelkünket.

Természetesen akadnak kiemelkedőbb pillanatok, mint például az Entity, mely a lehető legbizarrabb intróval képviseltetik egy hosszan kitartott bal oldalról szóló monoton kisszekunddal, mely pengeként hasít egy mélyet hallójáratainkba, hogy aztán megszólaljon minden egyéb mocskos gyönyörűség, és tovább vonszoljon lejjebb és lejjebb kaotikus tudatalattinkba.

 Számomra mégis a lemez csúcspontja a Menacing - ∞ - Foul hármasa, melyben a lehető leginkább meg tudták teremteni azt az atmoszférát, mely ennek az egész lemeznek a célja is volt: a szorongás érzésének őszinte és minőségi tálalása a hallgatóság számára.

A lemez egyetlen hátránya, hogy mindössze 36 perces hosszával elég rövidnek éreztem, sajnos annyira függővé tettek ezzel a dalcsokorral, hogy egész nap csak ezt hallgatnám most. Az előző két igencsak jól sikerült korong és a temérdek egyéb más kiadványok után szerintem a Primitive Man 2020-ban egy újabb szintre lépett az extrém muzsikák világában, és már most nem tudok várni a következő megnyílvánulásukra!

Értékelésem: 10/10

Írta: Lipovetz Péter

Full Album

Előadása váratlanul, mégis koherensen kúszik be az album egyik legkegyetlenebb számába.

Az inkább hip-hopposabb beállítottságú B4NGB4NG! két japán származású rappert is tartalmaz, mindkettejüket a szám végén, amely tökéletes átvezetést biztosít az albumot záró instrumentális számpárosnak, melyben Jason Richardson gitárjátékán is ámuldozhatunk. A sok mondernség ellenére azt gondolom, hogy a korábbi Within Destruction irányt kedvelő rajongók is találhatnak maguknak ezt-azt. A Kings of Darkness egyértelműen felidézi az első albumuk melodic death metálos világát, illetve vokálisan felhangzanak a Void/Deathwish-szerű ismertetőjelek is. Breakdownokban sincs hiány, ember legyen a talpán, aki túléli a No Mercy végét. Kiváló albumot adtak ki a srácok, nem tudok rosszat mondani. A sok háborgás ellenére jó látni, hogy többnyire pozitív a fogadtatás. A Yokai egy tudatosan összerakott hanganyag, rengeteg meglepetéssel és izgalommal. Így kell hangzania egy innovatív és előremutató modern metálzenei albumnak.

Értékelésem: 10/10

Írta: Makovecz Dániel